"Ember formájú kísérteteknek látták egymást a szétszórtan menetelő oszlopok - olaszok, magyarok, németek és románok, akiket csak a kétségbe esett akarat hajtott előre: meggörnyedve, sántikálva, bicegve, láztól és tetűtől gyötörve, ólomszínű, hullaszerű arccal, fuldokló lélegzettel, mint a kiéhezett, kóborló farkasok ...

... Iszonyú volt, amikor az egészséges emberek oda jutottak, hogy érezték fizikai erejük összeomlását, miközben lélekben tovább akartak jutni. Mentek valamennyien, szemben a széllel, aggodalmasan beosztva végső erejüket. Aztán egyik térdük a hó felé hajolt, majd a másik is, meggörnyedt a hátuk, kezük belemerült a hóba, fejüket előrehajtották, szemük kimeredt, kétségbeesett erőfeszítéssel előrehajoltak, mint a láncukat feszítő kutyák. Nem beszéltek, zavaros szemekkel nézték az előrehaladó bajtársakat, a könyörtelenül menetelő oszlopot. Aztán mégis erőre kaptak, egyik térdüket előrelökték, egyik kezüket is, aztán a másik térdet, így jutottak előre hosszabb darabon. Mereven nézték a menetelők lábát, hogy így négykézláb, vajon észrevehetően előbbre jutnak-e, mert akkor még lenne reményük. De volt, aki már nem bírta erővel ezt a legörnyedt, állati testtartást, karjai nem mozdultak, lebukott és lihegve fekve maradt a hóban. Próbált egy kis erőt gyűjteni, hogy még előbbre vonszolja magát. Igyekezett előre, mint egy csúszómászó, már nem emberi mozgással. Amikor ereje végleg elhagyta, mozdulatlan maradt, aztán kinyújtotta egyik karját, felemelte a hóról, ujjait az oszlop felé nyújtotta, mintha meg akarna kapaszkodni benne, hogy az magával vonszolja őt tovább.

- Testvérek ... - lihegte gyenge hangon - testvérek ... én is ember vagyok ... ne hagyjatok itt ... - zokogta.

Az oszlop ment tovább, hagyta, hadd nyögjön a hómezőn, mert már senki nem bírt el több fájdalmat a sajátjánál.

- Keresztény vagyok, mint ti ... ne hagyjatok el ... az Isten szerelmére ... - hörögte az.

Aztán elcsendesedett, mert az arca is belemerült a mély hóba. Ott maradt a fehérségben elnyúlva, kinyújtott karral a többiek felé. A fagy lassan-lassan megdermesztette ezt a mozdulatot és úgy maradt. Az ember tragikus, mozdulatlan alakká vált. Amikor majd a fagy felenged, kinyújtott karja lehanyatlik.

Az oszlop körül fütyült a hóvihar. Az oszlop ment tovább nyugat felé. ..."