Babits Mihály

                            Jónás könyve


               Első rész

  Monda az Ur Jónásnak: "Kelj fel és menj
  Ninivébe, kiálts a Város ellen!
  Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:
  szennyes habjai szent lábamat mossák."
  Szólt, és fölkele Jónás, hogy szaladna,
  de nem hová a Mennybeli akarta,
  mivel rühellé a prófétaságot,
  félt a várostól, sivatagba vágyott,
  ahol magány és békesség övezze,
  semhogy a feddett népség megkövezze.
  Kerülvén azért Jáfó kikötőbe
  hajóra szállott, mely elvinné őtet
  Tarsis felé, s megadta a hajóbért,
  futván az Urat, mint tolvaj a hóhért!

  Az Ur azonban szerzett nagy szelet
  és elbocsátá a tenger felett
  s kelt a tengernek sok nagy tornya akkor
  ingó és hulló kék hullámfalakból,
  mintha egy uj Ninive kelne-hullna,
  kelne s percenként összedőlne ujra.
  Forgott a hajó, kettétört az árboc,
  deszkaszál nem maradt hű deszkaszálhoz.

  A görcs hajósok, eszüket veszítve,
  minden terhet bedobtak már a vízbe,
  s míg arcukba csapott a szörnyü sóslé,
  ki-ki a maga istenét üvölté.
  Jónás mindent kiadva, elcsigázva,
  betámolygott a fedélközi házba,
  le a lépcsőkön, a hajófenékre,
  s ott zuhant bódult félálomba végre,
  gurítván őt az ázott, rengő padlat.

  S így lőn hogy a kormányos belebotlott,
  a deszkákat vizsgálva, s rája szólt:
  "Mi dolog ez, hé, te nagy alható?
  Ki vagy te? Kelj föl, s kiálts a keserves
  istenedhez, talán ő megkegyelmez!
  Vagy istened sincs? Szólj! Miféle nemzet
  szült? Nem te hoztad ránk a veszedelmet?
  Mely város vall polgárának, büdös?
  S e fene vízen át velünk mivégre jössz?"

  S ő monda néki: "zsidó vagyok én
  s az Egek Istenétől futok én.
  Mi közöm nékem a világ bünéhez?
  Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.
  Az Isten gondja és nem az enyém:
  senki bajáért nem felelek én.
  Hagyjatok itt megbujni a fenéken!
  Ha süllyedünk, jobb itt fulladni nékem.
  De ha kitesztek még valahol élve,
  tegyetek egy magányos erdőszélre,
  hol makkon tengjek és keserű meggyen
  békében, s az Isten is elfeledjen!"

  De a kormányos dühhel csapta vissza:
  "Mit fecsegsz itt erdőről össze-vissza?
  Hol itt az erdő? És hová tegyünk ki?
  Innen csak a tengerbe tehetünk ki!
  Ki is teszünk, mert nem türöm hajómon
  az ilyet, akit mit tudom mi bűn nyom.
  Már biztos hogy te hoztál bajba minket:
  magad mondod hogy Isten átka kerget.
  Ha Isten üldöz, az ördög se véd meg.

  Hé, emberek! Fogjátok és vigyétek
  ezt a zsidót!" S már nyolc marok ragadta,
  nehogy hajójuk süllyedjen miatta,
  mert nehéz a kő, és nehéz az ólom,
  de nehezebb kit titkos súlyu bűn nyom.

  Jónás azonban jajgatott s nyögött
  és meglóbálták a tenger fölött.
  "Vigyázz -- hó-rukk! Pusztuljon aki nem kell!"
  S nagyot loccsant... s megcsöndesült a tenger,
  mint egy hasas szörny mely megkapta étkét.
  S már a hajósok térdencsúszva, kétrét
  görbedve sírtak és hálákat adtak,
  könnyelmű áldozatokat fogadtak,
  s a messzeségben föltünt a szivárvány.

  A víz simán gyürűzött, mint a márvány.


               Második rész

  Az Ur pediglen készitett vala
  Jónásnak egy hatalmas cethalat
  s elküldte tátott szájjal hogy benyelné,
  halat s vizet vederszám nyelve mellé,
  minek sodrán fejjel előre, hosszant
  Jónás simán s egészben úgy lecsusszant
  gyomrába hogy fején egy árva haj
  nem görbült, s ájultából csakhamar
  fél-ébren pislogott ocsúdva, kába
  szemmel a lágy, vizes, halszagú éjszakába.

  És így jutott a szörny-lét belsejébe,
  vak ringások eleven bölcsejébe,
  és lakozék három nap, három éjjel
  a cet hasában, hol éjfél a déllel
  egyforma volt, s csupán a gondolatnak
  égre-kigyózó lángjai gyúladtak,
  mint fulladt mélyből pincetűz ha támad.
  És könyörge Jónás az ő Urának
  a halból, mondván: "Kiáltok Tehozzád,
  hallj meg, Isten! Mélységből a magasság
  felé kiáltok, káromlok, könyörgök,
  a koporsónak torkából üvöltök.

  Mert dobtál vala engem a sötétbe
  s tengered örvényébe vetteték be,
  és körülvett a vízek veszedelme
  és fű tekeredett az én fejemre,
  bő hullámaid átnyargaltak rajtam,
  és Egyetemed fenekébe hulltam,
  a világ alsó részeibe szállván,
  ki fenn csücsültem vala koronáján!
  Én aki Jónás voltam, ki vagyok már?
  Ki titkaidat tudtam, mit tudok már?
  Kényedre hány-vet hánykódó vized
  s nyálkás hus-záraiba zárt a Cet."

  S lélekze Jónás, mivelhogy kifulladt,
  sürűn szíván kopoltyúját a Halnak,
  mely csupa verdesés és lüktetés volt,
  s a vízből-szűrt lélekzet mind kevés volt,
  a roppant haltest lihegve-dobogva
  szokatlan terhét ide-oda dobta
  kinjában, mig Jónás émelygve s étlen
  tovább üvöltött a büzös sötétben,
  s vonítva, mint a farkas a veremben,
  nyögött: "Bezároltattál, Uram, engem!
  Sarak aljába, sötétségbe tettél,
  ragyogó szemed elől elvetettél.

  Mindazonáltal szemeim vak odva
  nem szűnik nézni te szent templomodra.
  Sóvár tekintetem nyilát kilőttem
  s a feketeség meghasadt előttem.
  Éber figyelmem erős lett a hitben:
  akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten!
  Rejteztem én is elüled, hiába!
  Utánam jöttél tenger viharába.
  Engedetlen szolgádat meggyötörted,
  magányos gőgöm szarvait letörted.
  De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád,
  annál világosabb előtte orcád.
  Most már tudom hogy nincs mód futni tőled
  s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved.
  De te se futhatsz, Isten, énelőlem,
  habár e halban sós hús lett belőlem!"

  Ekkor nagyot ficánkodott a Cethal,
  Jónás meg visszarugott dupla talppal.
  S uj fájdalom vett mindkettőn hatalmat:
  a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.

  És monda Jónás: "Ki táncoltat engem?
  Ki az aki nem hágy pusztulni csendben?
  Besóztál görgő tengered savával
  és csapkodsz, mintha játszanál csigával.
  Mert megfogyatkozott bennem a lélek:
  de az én Uram akará hogy éljek.
  Ebének kíván engemet a Pásztor
  és megszabadított a rothadástól.
  Jössz már, Uram, jössz, záraim kizárod
  s csahos szókkal futok zargatni nyájad.
  Mert imádságom elhatott tehozzád
  és végigjárta a Magasság hosszát.
  Csapkodj hát, csapkodj, ostorozva bölcsen,
  hogy amit megfogadtam, ne felejtsem,
  mert aki éltét hazugságba veszti,
  a boldogságtól magát elrekeszti."

  Igy szóla Jónás, s eljött a negyednap
  és akkor az Ur parancsolt a halnak,
  ki Jónást a szárazra kivetette,
  vért, zsírt, epét okádva körülötte.


               Harmadik rész

  S monda az Ur Jónásnak másodizben:
  "Kelj föl és menj, mert én vagyok az Isten.
  Menj, a nagy Ninivéig meg se állj,
  s miként elédbe írtam, prédikálj!"

  S fölkele Jónás, menvén Ninivébe,
  melynek három nap volt járó vidéke,
  három nap taposhatta azt akárki
  s kanyargós utcáiból nem talált ki.

  Menvén hát Jónás, első nap kiére
  egy sátrakkal telt, csillagforma térre
  s az árusok közt, akik vad szakállát
  és lotykos, rongyos, ragadós ruháját,
  ahol helyet vőn, kórusban nevették,
  kiáltott, mint az Ur meghagyta, ekként:
  "Halld az Egek Urának Istenének
  kemény szózatját, nagy Ninive, térj meg,
  vagy kénkövekkel ég föl ez a város
  s föld alá süllyed, negyven napra mához!"

  Igy szólott Jónás, s szeme vérbeforgott,
  kimarjult arcán verítéke csorgott,
  de az árusok csak tovább nevettek,
  alkudtak, csaltak, pöröltek vagy ettek,
  s Jónás elszelelt búsan és riadtan
  az áporodott olaj- s dinnyeszagban.

  Másod estére másik térre ére,
  a színészek és mímesek terére,
  kik a homokon illegve kigyóztak
  s szemérem nélkül a nép előtt csókolóztak.
  Ott Jónás a magas ülés-sorok csucsára
  hágván, olyat bődült bozontos szája,
  hogy azt hitték, a színre bika lép.
  Mohón hökkenve némult el a nép,
  míg Jónásból az Ur imígyen dörgött:
  "Rettegj, Ninive, s tarts bünbánva böjtöt!
  Harminckilencszer megy le még a nap,
  s Ninive napja lángba, vérbe kap!"

  S az asszonyok körébe gyültek akkor
  s kisérték Jónást bolondos csapattal.
  Hozzá simultak, halbüzét szagolták
  és mord lelkét merengve szimatolták.

  Igy ért, az asszonyoktól közrevéve,
  harmadnap a királyi ház elébe.
  Ott már tudták és várták és bevitték
  egy nagy terembe, hol arany teríték
  mellett hevertek a Hatalmasok,
  nyüzsgvén köröttük szép rabszolga sok,
  és meztelen táncoltak ott a szolgák
  vagy karddal egymást ölték, kaszabolták
  játékul. Jónást meg egy cifra oszlop
  tetejébe tették, hogy szónokoljon
  és jövendölje végét a világnak.

  És Jónás akkor egy iszonyu átkot
  kiáltva a királyra s udvarára
  s az asszonyokra és a palotára
  s a színészekre és a mímesekre
  s az árusokra és a mívesekre
  s az egész Ninivére mindenestül,
  leugrott, és az őrökön keresztül
  kitört, s a termen át, s a szoborerdőn,
  csarnokon, folyosókon és a kerten,
  tavat megúszva, rácsokon lekúszva,
  s a vízvezeték-csatornán lecsúszva,
  utcán és bástyán, falmentén szaladva
  rohant ki Ninivéből a szabadba,
  egyetlen látomással dúlt szivében:
  hogy kő kövön nem marad Ninivében.

  És méne a pusztába, hol a sáskák
  a gyér fü szomjas zöldjét mind levásták,
  hol aki a forró homokra lépett
  jó saru nélkül, a talpa megégett;
  ott megfogadta, harmincnyolc napig
  böjtölve s imádkozva ott lakik
  s nem mozdul, mígnem messze kénköves
  lángoktól lenne lenn az ég veres
  s hallanék, hogy a föld egyszerre szörnyet
  dördül, s a nagy vár tornyai ledőlnek
  s ugy elpusztul minden ninivei,
  maga és apja s anyja, fiai
  s lányai, húga-öccse nénje-bátyja,
  mint hajdan a Jeroboám családja.

  S azontul, harmincnyolcból visszamenve,
  a napokat számlálja vala rendre,
  kiáltozván az Urhoz: "Halld, Hatalmas!
  Hires Bosszuálló, szavamra hallgass!
  Elküldtél engem, férgekhez a férget,
  kik ellenedre s fricskád nélkül éltek.
  Én inkább ültem volna itt a pusztán,
  sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán.
  De böjt s jámborság néked mint a pélva,
  mert vétkesek közt cinkos aki néma.
  Atyjafiáért számot ad a testvér:
  nincs mód nem menni ahova te küldtél.
  Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra.
  Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója!
  Szolgádat pellengérre állitották,
  mert gyönge fegyver szózat és igazság.
  Nincs is itt haszna szépszónak s imának,
  csak harcnak és a hatalom nyilának.
  Én Jónás, ki csak a Békét szerettem,
  harc és pusztulás prófétája lettem.
  Harcolj velük hát, Uram, sujtsd le őket!
  Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket,
  mert nem lesz addig igazság, se béke,
  míg gőgös Ninive lángja nem csap az égre."

  S elmult egy hét, és kettő, három, négy, öt,
  és már a harmincnyolcadik nap eljött.
  Jött a reggel és a dél és az este:
  Jónás egész nap az ég alját leste.
  S már a láthatár elmerült az éjben,
  s egy árva ház sem égett Ninivében.


               Negyedik rész

  Mert látá az Ur, hogy ott egyik-másik
  szívben még Jónás szava kicsirázik
  mint a jó mag ha termőföldre hullott,
  s pislog mint a tűz mely titkon kigyulladt.
  S gondolta: "Van időm, én várhatok.
  Előttem szolgáim, a századok,
  fujják szikrámat, míg láng lesz belőle;
  bár Jónás ezt már nem látja, a dőre.
  Jónás majd elmegy, de helyette jő más",
  így gondolá az Ur, csak ezt nem tudta Jónás,
  s azért felette megharaguvék,
  és mondta: "Mikor ide kijövék,
  s azóta napról-napra s egyre többen
  jöttek a városból kérdezni tőlem,
  kicsit gúnyolva, kicsit félve-bánva,
  hány nap van hátra még? S én számról-számra
  közlém pontossan. S most szégyenben hagytál!
  Hazudtam én, és hazudott a naptár.

  És hazudott az Isten! Ezt akartad?
  Bünbánók jószándékát megzavartad.
  Hiszen tudhattam! Kellett volna tudni!
  Azért vágytam hajón Tarsisba futni...
  Mert te vagy aki fordít rosszat jóra,
  minden gonosznak elváltoztatója.
  De már az én lelkem vedd vissza tőlem,
  mert jobb nekem meghalnom, hogysem élnem."

  Tudnivaló pedig itt hogy kimenve
  a városból Jónás, ül vala szembe,
  a város ellenébe, napkeletnek,
  árnyékban, mert egy nagylevelü töknek
  indái ott fölfutva egy kiszáradt,
  hőségtől sujtott fára, olyan árnyat
  tartottak, ernyőt eltikkadt fejére,
  hogy azalól leshetett Ninivére
  fátylában a nagy fények fonta ködnek.
  S örüle Jónás módfelett a töknek.

  Aztán egy reggel, hajnaltájra, szerzett
  a nagy Uristen egy kicsinyke férget,
  mely a töknek tövét megrágta volna
  és tette hogy indája lekonyulna,
  levele megpörögve kunkorodna
  s az egész tök elaszva szomorodna.

  Oly vékonnyá fonnyadt, amily nagyra felnőtt:
  nem tartott többet sem árnyat, sem ernyőt.
  S akkor az Isten szerze meleget
  s napkeleti szárasztó szeleket
  s lőn hogy a nap hévsége megsütötte
  Jónás fejét, és megcsapván, felette
  bágyadttá szédítette, ugyhogy immár
  úgy érzé, minden körülötte himbál,
  mintha megint a hajón volna; gyomra
  kavargott, és gyötrőn égette szomja
  s ezt nyögte csak: "Lelkem vedd vissza, kérlek,
  mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek."

  S monda az Ur Jónásnak: "Lásd, valóban
  méltán busúlsz s vádolsz-e haragodban
  a széleslombu, kövér tök miatt,
  hogy hűs árnya fejedről elapadt?"
  S felelt, kitörvén Jónásból a méreg:
  "Méltán haragszom azért, mígcsak élek!"

  És monda akkor az Isten: "Te szánod
  a tököt amely egy éjszaka támadt
  s egy másik éjszaka elhervadott;
  amelyért kezed nem munkálkodott;
  amelyet nem ápoltál, nem neveltél,
  lombja alatt csak lustán elhevertél.

  És én ne szánjam Ninivét, amely
  évszázak folytán épült vala fel?
  melynek tornyai vetekedve kelnek?
  mely mint egy győztes harci tábor terjed
  a sivatagban, és utcái mint
  képeskönyv amit a történet irt,
  nyilnak elém? Ne szánjam Ninivének
  ormát mely lépcsőt emel a jövőnek?
  A várost amely mint egy fáklya égett
  nagy korszakokon át, és nemzedékek
  éltek fényénél, s nem birt meg vele
  a sivatagnak annyi vad szele?
  Melyben lakott sok százszor ezer ember
  s rakta fészkét munkálva türelemmel:
  ő sem tudta, és ki választja széllyel,
  mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével?

  Bizd azt reám, majd szétválasztom én.
  A szó tiéd, a fegyver az enyém.
  Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.
  Ninive nem él örökké. A tök sem,
  s Jónás sem. Eljön az ideje még,
  születni fognak ujabb Ninivék
  és jönnek uj Jónások, mint e töknek
  magvaiból uj indák cseperednek,
  s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi
  az én szájamban ugyanazt jelenti."

  Igy szólt az Ur, és Jónás hallgatott.
  A nap az égen lassan ballagott.
  Messze lépcsős tornyai Ninivének
  a hőtől ringatva emelkedének.
  A szörnyü város mint zihálva roppant
  eleven állat, nyúlt el a homokban.


                                (1938)

//////////////// MAGYAR ELEKTRONIKUS KÖNYVTÁR \\\\\\\\\\\\\\\\

  Ez a dokumentum a  Magyar Elektronikus Könyvtárból származik. A
  szerzői  és  egyéb jogok  a  dokumentum  szerzőjét/tulajdonosát
  illetik (amennyiben  az illető fel  van tüntetve).  Ha a szerző
  vagy tulajdonos külön is  rendelkezik a szövegben a terjesztési
  és felhasználási jogokról,  akkor az ő megkötései felülbírálják
  az  alábbi megjegyzéseket.  Ugyancsak ő  a felelős  azért, hogy
  ennek a dokumentumnak az elektronikus formában való terjesztése
  nem sérti mások szerzői jogait.  A  MEK üzemeltetői fenntartják
  maguknak azt a  jogot,  hogy  ha kétség  merül fel a dokumentum
  szabad terjesztésének lehetőségét illetően,  akkor töröljék azt
  a MEK állományából.

  Ez  a  dokumentum  elektronikus  formában  szabadon  másolható,
  terjeszthető,  de csak saját célokra,  nem-kereskedelmi jellegű
  alkalmazásokhoz,  változtatások  nélkül  és  a  forrásra   való
  megfelelő hivatkozással használható.  Minden más terjesztési és
  felhasználási  forma  esetében  a szerző/tulajdonos  engedélyét
  kell kérni.  Ennek a copyright szövegnek a dokumentumban mindig
  benne kell maradnia.

  A Magyar Elektronikus  Könyvtár elsősorban az oktatási/kutatási
  szférát szeretné ellátni magyar  vagy magyar vonatkozású public
  domain szövegekkel.  A  MEK-ről a MEK-L@listserv.iif.hu  e-mail
  címen lehet információkat kapni és kérdéseket feltenni.

  \\\\\\\\\\\\\\\\ HUNGARIAN ELECTRONIC LIBRARY ////////////////