A kender feldolgozása

Egy-egy család annyi kendert vetett, amennyit egy év alatt fel tudott dolgozni. Általában közvetlenül a falu alatt terültek el az 50-150 négyszögöles kenderföldek. Ezt a földterületet lányok is örökölhették, hiszen az ő munkájuk eredményeképpen lett a föld terméséből vászon.

Nagymamám is örökölt „kenderfődet”. Azt mondták, hogy a faluban – a Tisza-menti Ároktőn - az a föld volt a legjobb, legtermékenyebb.

Mivel minden évben azonos kultúra került földbe, ezért alaposan megtrágyázták, megművelték. Ez és a kender korai elvetése a férfiak feladata volt.

2.1.1.1.  Vetés

A megművelt kenderfölddel kapcsolatban már a vetés előtt is szokásban voltak bizonyos babonás tilalmak. Ezekkel védeni akarták a kendert a rontástól.

Észak-Borsodban, a Bódva-völgyében és a Csereháton katolikus helyeken a nagyböjti tánctilalom a kender védelmére is vonatkozott. „Nem szabad nagybőtbe táncolni, mer nem nyő meg a kender, mer letapossuk.” (Borsodszirák)

A húsvét előtti második, úgynevezett fekete vasárnapon tilos volt leszedni a házakban a pókhálót, mert akkor beleállt a folyóka a kenderbe.

A vetés ideje a dél-borsodi és sík vidékeken április vége, május eleje, a dombosabb vidékeken, Észak-Borsodban május első harmada. Az észak-borsodiak szerint Szent György napján legjobb elvetni a kendert. Hamarabb nem jó, mert érzékeny a hidegre: „megcsípi a hideg a gyenge palántát”, „megsárgodik a kender”.

Legkedvezőbb az esős idő, mert ha száraz időben vetik és később jön meg rá az eső, később kel a kender, nem egyenletesen nő a palánta. Sok helyen fáradságot nem ismerve boronálás után megöntözték a bevetett földet.

Maga a vetés is külön figyelmet igényelt. A kétszeri vetést tartották a legjobbnak, így megfelelő sűrűségben hullott a mag. Általános vélemény volt az, hogy olyan sűrűn kell vetni, mint a búzát. A bodrogköziek azt mondták: „jó sürven vetik, hogy vékony szárú legyen”. A tapasztalat az volt, hogy ritkán nem jó vetni, mert vastag lesz a kérge. Az ilyen kendernek kevés volt a rostja.

Ha túl sűrűn vetették, akkor az egyik palánta elnyomta a másikat. Sok volt a csenevész kender, a „bondor” (Nyugat-Borsod), „aljakender” (Hernád-vidék), „kenderalj” (Hegyköz, Bodrogköz).

Sok jókívánság és aggodalom kísérte a kender elvetését. Szép, fejlett és minél több virágos kender – ez volt mindenhol az óhaj. Elvetés után mindig ott kísértett az aggodalom, hogy kifagy a növény, vagy a hirtelen melegben megüti a palántát a hő, beleáll a folyóka és elszívja, vagy ha túl nagy szárazság van, elszaporodik a bolha és szétrágja a levelét.

A növény védelmére sok babonás eljáráshoz folyamodtak.

A borsodi palócságban emlegetett babonák:

   Magas ember vessen, hogy magasra nőjön a kender.

   Dobjunk fel egy marék kendert jó magasra, akkor magasra nő a kender.

   Gatyában nem szabad vetni, nehogy folyókás legyen.

   Kacagjunk, nevessünk, hogy virágos legyen a kender.

Dél-Bükkalján emlegetett babonák:

   Szótlanul kell vetni, nehogy folyókás legyen.

   Tapsoljunk sokat vetéskor, akkor virágos lesz a kender.

   Gatyában nem szabad vetni, mert akkor nem kel ki.

A bodrogköziek szerint szótlanul kell vetni, különben a madár eleszi.

Bizonyos ételek előírása és tiltása is beletartozott a kendervetés babonáiba. Nagymamám mesélte, hogy falujukban, Ároktőn azt tartották, hogy a vető embernek sok tojásrántottát kell ennie, mert attól szép sárga, virágos lesz a kender. Ez általános babona volt megyénkben.

A zsendülő, növekvő és virágzó kenderpalántát nehézen lehetett gyomlálni. A magvas kenderre pályázó madarakat madárijesztővel, „ihesztővel” (Matyóság), „mórióval” (Hegyköz) riasztgatták. Dél-Borsodban a suhanc gyerekeket küldték ki csengővel, kereplővel a kenderföldre, hogy riasszák el a seregélyeket. A bolha rajzása ellen azonban nem volt védelem. Ha jelentkeztek, de még nem szaporodtak el, fahamut szórtak rájuk. Ha elszaporodtak, az összes megfertőződött növényt kiszántották, összegyűjtötték és elégették.

2.1.1.2.  Nyűvés, áztatás, mosás, szárítás

Általában mindenhol, így megyénkben is külön szerették nyűni a virágos és magvas kendert. A virágos kender nyűvésére augusztus elején, a magvaséra a hónap közepe után került sor. A virágos kender nyűvése könnyebb volt a magvasénál, mert könnyebben ki tudták szakítani. A kinyűtt kendert markonként kötötték kévékbe, majd csenevész kenderrel (bondorral, kenderaljjal) fogták össze. A virágos kenderből kötött kévét két helyen, alul és felül rögzítették. A magvas kévét középen, a „derekán”, mert áztatás előtt „megfüllesztették” és kiverték a magját. Ezután került két kötés erre a kévére is, és így vitték az áztatóba.

Az áztatás mindig a nagyobb folyóvizekben (Sajó, Bódva, Hernád, Bodrog) a part közelében volt a legtökéletesebb, ugyanis az áramló friss víz jól tisztította az ázó kender rothadó kéreganyagát.

Szüleim mesélték, hogy gyerekkorukban segítettek a kender áztatásában. Ott a „Kis-Tiszában” - a Tisza egyik holtágában – végezték a kender feldolgozásának ezt a műveletét.

Gyakoribb volt a kenderáztató tavakban és tócsákban („mocsolyákban”) való áztatás.

Az áztatás ideje mindig a víztől függött. Folyóvízben 2-3 hétig, az állóvízben egy hétig áztattak.

Az áztatás kellő mértékére nagyon kellett vigyázni. Ha túl hamar vették ki a kendert, a törés, tilolás igen nehezen ment. Ha túl sokáig ázott, töréskor, tiloláskor szétszakadtak a szálak. Mint mindenhol, Borsodban is próbatöréssel állapították meg, hogy az áztatás elérte-e a kellő mértéket. Ha a kender kérge könnyen eltörött, és jól előtűntek a szálak, akkor a kévéket lemosták és kiszedték a vízből, majd szétterítették, hogy megszáradjon.  Szép, napfényes időben erre két-három nap is elegendő volt.

2.1.1.3.    Törés, fésülés

A töréshez Borsod megye területének legnagyobb részén kétféle tiló, a törő és a simító tiló maradt meg. Itt a tilolást bitolással kezdték. Ezt az asszonyok másodmagukkal végezték. Egyikük töretett, míg a másik a bitó nyelve és vályúja közé tologatta a kendert.

A kender „elcsapása” volt a tilolás nehezebbje. A megszárított kenderből egy-egy marokra valót bal kézbe vettek, a csapó tiló nyelve és vályúja közé tették keresztben. Jobb kézzel apró rángató mozdulatokkal törték, mialatt bal kézzel a kendert lassan húzogatták, közben pedig cserélgették a végeit. A kihúzott kendert odacsapkodták a csapótiló oldalához, hogy a fás résztől még könnyebben megszabadítsák. A lehullott kéregtörmeléket tájanként más-más szóval illették: cseppü (Bodrogköz), csontja (szentistváni matyóság), pozderva (mezőkövesdi, tardi matyóság).

A törés után 2-3 csapómarkot egybevettek „simítómaroknak”. Megrázogatták, a tiló szájába lendítették, rászorították a nyelvét, majd alatta kihúzták a már szösszé vált kendert. Simítás után kirázták a szöszt és előkészítették a puhításra, szösztörésre.

A megpuhított szösz széthasítása és osztályozása a fonásra való előkészítés utolsó szakasza volt. Ennek eszköze a meszelőfej formájú gereben. Nagyoló és finomító fajtáját a vasfogak durvább, ritkább, illetve finomabb és sűrűbb elhelyezkedése határozta meg. A szöszt a gereben fogai közé csapták és végighúzták rajta.

Mindig az a legkiválóbb minőségű szösz, amelyik a durva és finom gerebenezés után végig a kézben maradt. Az első durva gerebenezés után a fogak közt maradt kendert kiszedték, és a finom gereben fogai között végighúzták. Ami így a kézben maradt, azt a finom kendernek a sűrű gereben fogai között maradt szálaival tették egybe.

A legrosszabb minőségű szösz az volt, ami ennek végighúzása után a gereben fogai között maradt. Így három, néhol négyféle szöszminőséget különítettek el.

Matyóság:

   fáji (feji) - nagytincs – kistincs – csepü (Mezőkövesd)

   szála – tincs – csepü (Tard)

Dél-Bükkalja:

   szála – tincs – aprószösz – csepü (Bogács, Borsodgeszt)

   szála – tincs – kóc – csepü (Sály)

Cserehát:

   szösz – makóca – pátyosz – csepü (Hegymeg)

Hernád-völgye:

   szála – pátyosz – csepü – druga (Hernádszurdok)

Bodrogköz:

   fejeszösz – apró – hegyi (Karcsa)

Tisza vidék:

   kender – aprószösz – csepü (Ároktő, Tiszaoszlár)

Az elsőrendű szöszanyagból készült az alsó ruhanemű, a másodrendűből a lepedő, törülköző, konyhakendő, a régi vászon munkaruhák, a harmadrendűből a liszteszsákok, ponyvák, a csepüből a durva zsákok, madzagok.

A fonásra szánt szöszt megkülönböztető kötésmódok alkalmazásával rakták el száraz helyre, kamrába, padlásra kosarakban, ládákban. A virágos kender fonásra való előkészítését még szeptemberben befejezték, a magvasét pedig október első felében.

Minden becsületes házban előkészítették a fonásra a kendert, majd végezni kellett a házon kívüli őszi munkákkal, hogy aztán nekiüljenek a fonásnak, amely a téli esték legnépszerűbb társas munkája volt.

2.1.1.4.  A kender fonása

A fonás ideje az ősz végére és a téli hónapokra esett. Az asszonyok arra törekedtek, hogy karácsonyig kész legyenek a javával, hiszen a kész fonalat még meg is kellett szőni a tavaszi munkák kezdetéig.

A fonás nemcsak munka, hanem szórakozási lehetőség is volt, mert mellette nyugodtan lehetett beszélgetni. Külön tartottak fonót a növendék, az eladó lányok, a fiatalabb és idősebb asszonyok. Volt olyan falu, ahol erre a célra létezett fonóház. Ahol nem volt, ott a házaknál fontak és segítettek megfonni a háziak szöszét is. A guzsalyát, orsóját és a fonnivalóját mindenki magával vitte. Állandó és megszokott ülésrend alakult ki. Az idősebbek az ajtónál, a fiatalabbak a szoba hátsó részében ültek. Gyorsan hozzákezdtek a munkához, mert ha a legények az állatok körüli teendők elvégzése után megérkeztek, a fonás lelassult. Beszélgetni kezdtek, meséket, ijesztő elbeszéléseket mondtak, később énekeltek, különböző fonóbéli játékokat játszottak. Ha háznál volt a fonás, nem maradtak sokáig. A gazdaasszony jelzésére egyszerre távoztak.

A fonóban nemcsak munkát végeztek és szórakoztak. Ez volt a falu „házasságszerző intézménye”, ahol a fiatalok megismerhették egymást.

Ahogy a kender vetésénél, úgy a fonásánál is voltak babonás tilalmak.

Matyóság:

   Igen gyakran a farsangot említik tilalmi időnek: aki ekkor fon, befonja a „tikok seggit, nem tudnak a tyúkok tojni.

Bódva-völgy – Cserehát:

   Szombat este tilos fonni. Aki ezt megteszi, Szűz Mária haját húzza, nem a szöszt.

   Luca napkor ne fonjunk, mert a kislibák csőre elgörbül.

Dél-Bükkalja:

   Tilos két ünnep közt (karácsony és vízkereszt) fonni, aki mégis megteszi, annak szétszakad a vászna.

   Luca napkor tilos fonni. Aki ekkor fon, attól a boszorkányok ellopják a fonalas orsót és véres orsót hagynak helyette.

Bodrogköz:

   Aki két ünnep közt (karácsony és vízkereszt) fon, annak tenyerébe megy az orsó hegye.

   Luca napkor legfeljebb csak fél 12-ig szabad fonni. Aki ezen túl fon, éjfélkor boszorkányokkal találkozik, akik letérítik az útról.

2.1.1.4.1.  A fonás eszközei

A fonás legrégibb eszköze a guzsaly, vagy ahogy megyénkben sok helyen hívják, a guzsoly.

A XVIII. század végén megjelent a lábbal hajtható kerekes guzsaly, a rokka.      Ezzel rövidebb idő alatt többet lehetett fonni, mégsem szorította háttérbe a guzsalyt.

 Az egyszerű és kerekes guzsaly közül az előbbi terjedt el jobban.

 Az egyszerű talpas guzsalynak két fajtája volt népszerű megyénkben: a megye legnagyobb részén a „kéttalpas”, a zempléni Hegyközben az „egytalpas”. A kettévehető talpas guzsalyoknak három része volt: talpa, szára (pálcája), feje (guzsalyfej, guzsalyfő). A talpba ütött szár felső vége vékony bütyökben végződött, erre húzták rá a kivájt guzsalyfejet. A guzsalyt úgy kedvelték, hogy a feje minél hosszabb legyen, hiszen így több szöszt lehetett rákötni.

Igénytelenebb helyeken ezeket a talpas guzsalyokat otthon bármelyik férfi el tudta készíteni. Az igényes szép talpas guzsalyok készítése már mestermunka volt. A falukban élő fafaragók, esztergályozók, kerékgyártók készítették. Ugyancsak ők gyártották a guzsalyokhoz az orsót.

Az orsónak lényeges eleme volt az egyenes szár, bármilyen kis görbület zavarta a fonást.

A guzsalyhoz, orsóhoz kellett még a szöszkötő. Ezzel a szöszt erősítették a guzsalyfőre. A mezőkövesdi matyó guzsalyokon széles bőrsallangok, a tardiaknál, szentistvániaknál széles selyempántlikák kötötték le a szöszt. A fiatalabbak rendszerint üdébb, világosabb, míg az idősebbek fakóbb, sötétebb színeket használtak.

A fonalat nedvesen kellett sodorni, hogy jól tapadjon, különben szétváltak, „kisodródtak”. A guzsallyal, orsóval való fonáshoz, a kézi fonáshoz „nyálítottak”, vagy kis edény vizet használtak a bal kéz és a fonal nedvesítésére.  A nyálgyűjtéshez fanyar gyümölcsöt eszegettek. Általánosan elterjedt „nyálító” volt a savanyú káposzta vagy a cékla.

2.1.1.4.2.  A fonás munkamenete

A fonás megkezdése előtt rá kellett szerelni a szöszt a guzsalyra. Ezt a műveletet ágyazásnak hívták. Tépegetéssel és a tépések egyirányú egymásra helyezésével előkészítették a fonás egyenletességét.

Az ágyazás után levették a guzsalyszárról a guzsalyfejet, és úgy csavarták a szöszbe, hogy a szálak a guzsalyfej mentén hosszában húzódjanak. Ezután szöszkötővel csigavonalban haladva leszorították. A felkötött szösz lefelé terebélyesedett, mert így könnyebben tudtak szálat húzni a szösz aljából.

A kézi fonás főbb szakaszai:

   Rákezdés: az orsó hegyét megnyálazták, egy kis szöszt húztak ki kezdő szálnak, és ebbe belepödörték az orsó hegyét.

   Első húzás: rendszerint rövidebb volt a következőknél. Fontos, hogy egyenletesek legyenek a szálak.

   Első felcsavarás az orsóra: az első húzás után az orsó hegyére ragasztott fonalvéget lehúzták az orsószár aljára, majd jó feszesen rátekerték, amíg arasznyira megrövidült. Ezután az orsószáron „ritka csavarással” felvezették, és ezután már hurokkal fontak tovább.

   Hurkolás: arra szolgált, hogy a fonal tartsa az egyre nehezülő orsót. Hurkot csak addig hagytak az orsó hegyén, amíg húzták a fonalat. A szálra csavarás előtt egy mozdulattal letolták.

   Fonalnyújtás szilárdítással: a fonalat jó feszesre húzták abból a célból, hogy jó keményen rá lehessen csavarni az orsó szárára.

   Hosszú nyújtás felcsavarással: ezt a műveletet az asszonyok akkor végezték, amikor sokat akartak egyszerre fonni. Ilyenkor szabad forgást biztosítottak az orsónak, hogy csak a fonal sodródását kelljen igazgatni. Ez a művelet nagyon látványos mozdulat volt, csak a gyakorlott asszonyok tudták.

   Az orsó telítése: nagyon ritkán fontak tele egy orsót. Általában két félig font orsót összehajtottak. Ez úgy történt, hogy a szálak végét kétszeres hurokkal összekötötték, majd az egyik „fél orsóról” áthajtották a fonalat a másikra. Az így megtelített orsót „hajtott orsónak” hívták.

A fonás befejezése után a kész fonalat motollára tekerték fel, amely egyben már mérést is jelentett. Ami egyszer körülérte a motollát, az volt a szál. Mivel ez vidékenként változott, ezért nem jelentett abszolút mértéket. Az első összetett egység vidékenként változva a szál háromszorosa: az ige, vagy az 50-100-szorosa a kispászma. Ennek 40-100-szorosa volt a nagypászma (sing, hasáb).

Ennek a bonyolult rendszernek a segítségével mindig pontosan számon tudták tartani az elkészült fonal mennyiségét és a belőle szőhető vászon hosszát.

A fonás befejezése után következett a fonalmosás. Először lúgos vízben kifőzték a fonalat, majd alaposan kiöblítették. Ez történhetett otthon, de volt olyan vidék, ahol folyók, tavak jeges vizében öblítettek. A facsarásban és a hazaszállításban a férfiak is segítettek. A még vizes fonalat kerítésre, tornácra terítették, hogy megszáradjon, majd gombolyagokba tekerték, és így tárolták addig, amíg hozzá nem fogtak a szövéshez. Azt a fonalmennyiséget, amelyet be akartak festeni, külön tárolták addig, amíg a festéshez hozzá nem fogtak.