Az a művelet, amellyel az egymásra merőleges irányban haladó fonálrendszerek fonalait különböző módon keresztezik, hogy a fonalakból összefüggő lapokat készítsenek. Sz.-hez legalább két fonalrendszer kell. A kelme hosszában haladót láncnak, a szélességben haladót vetésnek, a fonalak keresztezését kötőpontnak, a kötőpontok egyszerü csoportosítását alapkötésnek, az összetettebbet pedig mintás vagy ábrás kötésnek nevezik. Sz.-hez régebben álló keretet használtak; a láncfonalak közé a vetüléket kézzel helyezték be és fésüvel veregették. Ezt a Sz.-módot a gobelin (l. o.) néven ismeretes szövött képeknél és a csomózött szőnyegek Sz.-énél még ma is alkalmazzák.

A szövőkeretből fejlődött a kézi szövőszék. Ennél a láncfonalak a vizszintes síkban haladnak. A láncfonalak részbeni emelését - a szádképzést - nyüstökkel, nyüstös gépekkel vagy jacquardgépekkel végzik, a vetülékfonalak bedobását kézi avagy gyorsvetélővel, a bedobott vetülékek párhuzamos s tömött illeszkedését pedig a bordával, illetőleg a bordaládával. A kézi szövőszékből fejlődött a szövőgép, amely épp oly részekből áll, mint amaz, csakhogy részeinek mozgatását gépies erő végzi, s épp ezért gyorsabb járásu és nagyobb termelőképességü. Kézi szövőszéket mintás áruk gyártásánál még ma is alkalmaznak versenyképesen, sima árukhoz azonban már nem, mert e cikkeknél a szövőgépek munkája sokkal jutányosabb.

A Sz.-t sokféle szempont szerint szokás osztályozni, igy. 1. a fonalak anyaga szerint: gyapju-, pamut-, selyem-, juta-, len- és kenderszövésre; 2. a kiviteli mód szerint: kézi és gép-Sz.-re; 3. a gép felszerelése szerint: nyüstös és jacquard-Sz.-re; 4. az ipar üzeme szerint: házi, kézműipari és gyáripari Sz.-re. L. még Képszövés és Szövet.

A szövés

A "texere" latin szó, jelentése: szõni. A szövés elsõ tárgyi emlékei az újkõkorból származó agyagsúlyok. Valószínûleg õskori szövõszék tartozékai lehettek.

A szövés módszerével a legegyszerûbb eszközökkel természetes növényi és állati eredetû anyagokból sátoranyagot, szõnyeget, ruházati textilt vagy egyéb háztartási eszközt (edényt, kosarat, kast, szakajtót, táskát) készíthetünk.

Anyagai lehetnek:
- növényi eredetûek (gyapot, len, kender, juta);
- állati eredetûek (gyapjú, toll, kasmir stb.);
- ásványi eredetûek (azbeszt, arany, ezüst, réz stb.);
- mesterséges eredetûek - mûszálak (nejlon, perlon, darlon stb.). Elõkészítõ mûvelet a fonás és sodrás. A fonalak milyensége és az alkalmazott szövési technika együttesen hozza létre a szövet textúráját határozza meg a felhasználhatóság körét.

A szövés technikája többféle lehet: a legegyszerûbb a keret nélküli szövés. Keret nélküli technikánál a szövõ borda, szádfa, szövõtábla néven ismert õsi szövoalkalmatossággal lehet egyszerûen övet, vékony csíkot szõni. A kilincshez és az övünkhöz kötött láncfonalak egyik csoportját a függõlegesen felhúzott bordával emelhetjük ki. A részekbe fûzött láncfonalak a helyükön maradnak, a lyukakba fûzöttek kiemelkednek.

Az így keletkezett szádnyílásba a szövés megkezdésekor egy 4-5 cm széles kemény kartoncsíkot helyezünk munkánk megkönnyítése végett.

A borda mozgatásával váltjuk a szádnyílást, és ezen keresztül a vetülékfonalat átbújtatjuk. Kereten való szövéshez fenyõlécekbõl magunk is készíthetünk szövõkeretet. Ügyeljünk arra, hogy erõs legyen, mert a feszülõ láncfonalak könnyen széthúzhatják a léceket. Felvetésnél a felvetõfonalak végét finoman csomózzuk fel a keret egyik rövidebb oldalára, majd finoman feszítve körkörösen tekerjük fel. Ennél a mûveletnél ügyeljünk arra, hogy a szálak ne keresztezzék egymást. A felvetés befejezésekor a felvetõszál végét ugyanazon az oldalon kell a kerethez kötnünk, mint ahol elindultunk.

A szövés megkezdése elõtt egyenletesre igazítsuk a láncfonalak közeit, majd közéjük fûzzünk egy kétujjnyi széles kartoncsíkot. Ez megkönnyíti a szálváltást. Azt a láncfonalszálat, amely felett összekapcsolódnak, illetve alábújnak a vetülékfonalak, kötõszálnak nevezzük. A vetülékfonalat villával verjük a láncfonalak közé. Kellõ gyakorlattal tudjuk elérni, hogy a láncfonalak szövés közben ne sûrûsödjenek össze, és a szélek egyenletesek maradjanak. A szövés befejezésekor a kész darabot úgy vágjuk le, hogy a láncfonalakat el tudjuk kötni.

Munkánkhoz tervet kell készítenünk, melynek kiindulása maga a valóság, a természeti forma, amelyet úgy írunk át, hogy alkalmas legyen a szövéssel való képalakításra. A tervet pauszpapírra érdemes készítenünk a kerettel azonos nagyságban. Így a munka során a keret két szálcsoportja mögé csúsztatva állandóan látható.

A fent megismert szövési technika a gobelin, melynek kiváló hazai mûvelõje Ferenczy Noémi volt.

Másfajta szövési technikával lehet szõni a néhány éve még majd minden parasztházban megtalálható szövõszéken.

A textilmunkák közé sorolhatjuk még a nyomott textileket. Díszítésük szerint lehetnek dúcnyomással és batikolással készültek. Dúcnyomással készül a kékfestõ. A batikolás indonéz eredetû, a 20. század elején Európába is átszármazott textilfestési mód. Az elõírt rajzot melegített viasszal visszük rá az anyag festetlenül hagyandó részeire azután az egész kelmét festékbe mártjuk, újabb részek viaszolása után újabb festékfürdõ következik, folyamatosan haladva a színsoron a legsötétebbig. Végül papír között kivasaljuk, ezzel távolítjuk el a textilbõl a viaszt.

A mai textilmûvészet a hagyományos technikákat ötvözötten felhasználva készít tértextileket, önálló textilkompozíciókat.

A lenszövetek közül a legrégebbi 1853-ban került elõ. Egyiptomban készítették a finom, áttetszõ nílusi lenszövetet, amelyet az ókorban byssusnak neveztek. Tut-Anch-Amon fáraó sírjából került elõ az egyiptomi textilmûvészet legrégibb (Kr. e. 2. évezred) mintázott emléke, amely gobelinszövéssel készült, és a legjellegzetesebb egyiptomi díszítõelemek (szárnyas napkorong, királyi nyakdísz, a király nevének hieroglif jele stb.) találhatók rajta. A görög peploszok (takarók) ruhául szolgáló leplek voltak s valószínûleg gyapjúval átszott lenszövetbõl készültek. E hímzett peploszok értéke igen magas volt, vetekedett a föníciaiak által feltalált bíborszövetekével (ennek festékanyagát az ún. bíborkagylóból nyerték). A mezopotámiai Moszulban rendkívül finom gyapjúszöveteket tudtak elõállítani, innen származik a muszlin elnevezés. A kopt sírokból elõkerült mintás anyagok lenvászonból készültek, amit gyapjúfonalakkal szõttek át. A koptok készítettek festett szöveteket is, ezeken ékítményes keretben szentek, próféták ábrázolásai voltak láthatók.

A selyem a szövött anyagok között a legértékesebb. A kínaiak már Kr. e. 2000 körül ismerték a festett selyemszövetek elõállításának módját. Az Kr. e. VIII. században már arannyal átszott brokátszöveteket készítettek. Késõbb Koreában, Japánban, majd Föníciában és Perzsiában honosodott meg a selyemfonal használata. A kínai selymek mintái szörnyek, sárkányok, virágok stb., a perzsa selyemszöveteken egymás mellett sorakozó körök és négyszögek alkotják a mintákat, s e kereteken belül alakok láthatók (griffek, oroszlánok, istenfejek stb.). Ezeket már fejlettebb, lábítós szövõszéken szõtték, amelyen a minta egyszerûen ismételhetõ volt. Bizáncban Justinianus idején (VI. század) honosodott meg a selyemszövés, miután a Kínában járt szerzetesek botokba rejtve kicsempészték az addig csak ott tenyésztett selyemhernyókat. E szöveteken ritkább az embert ábrázoló minta, gyakoribbak viszont az állatfigurák. Jelentõs volt a mohamedán selyemszövés és az arany- és ezüstszálakkal gazdagon át szõtt, mintás selyembrokát készítése. Az európai selyemszövésre legnagyobb hatást a szicíliai szaracénok gyakorolták, akik már régebben foglalkoztak selyemszövetek készítésével.

Olaszországban Lucca városa volt a Perzsiából behozott selyemfonal feldolgozásának központja. Az itt készült szövetek mintázásában a végtelen mustra (minta) az uralkodó, de találkozunk kínai mintákkal is. A legfõbb díszítõmotívum a gránátalma. A XV. században már két rétegben szõtt bársonyokat és aranybrokátokat is állítottak elõ Itáliában. Az 1500-as években Velence átvette a vezetést a selyemszövés terén. Az itt készült selymeken a gránátalma mellett indadíszek is megjelennek. A barokk korban a díszítések egyre komplikáltabbak, zsúfoltabbak lesznek, s a genovai gyártmányokon kidomborodó szövetmintákat is láthatunk. Franciaországban XIV. Lajos idején Colbert miniszter intézkedésére indul rohamos fejlõdésnek a selyemgyártás. Lyon a selyemszövés központja, ahol mûvészek tervezik a mintákat. Európa többi. országában általában a XIX. században honosodik meg a selyemipar.

A mûselymet Chardonnet francia mérnök találta fel 1885-ben. A mûselyem szöveteket festéssel, illetve nyomással mintázták, s így mint “imprimé” anyagok váltak ismeretesekké.

Magyarországon a XIV-XV. században Bártfán és Eperjesen fõként barchentet és bakacsin szövetet készítettek. Az utóbbi volt a díszesebb, fehér alapszínét kék vagy vörösbarna barackmag mustrákkal díszítették, mintaként pedig egymásnak hátat fordító madarak, kecskék stb. ékesítették. Az elsõ lenvásznakat háziiparszerûen parasztasszonyok, míg a díszesebb damasztszöveteket inkább takácsok szõtték. A selymet különösen Mátyás idejében külföldrõl, fõleg Itáliából hozták be.

(http://www.sze.hu)