Egy kínai legenda szerint Huang-ti, a Sárga Császár felesége tanította meg az embereknek a selyemhernyó-tenyésztés és selyemszövés mesterségét. A kínaiak sokáig féltve őrizték ezt a tudományt. A selyem fontos kereskedelmi áruvá vált. Távoli vidékekre is eljutott, egyrészt a nomád törzseknek szóló ajándék vagy hadisarc formájában, másrészt a karavánokkal, melyek a Selyemúton hatalmas mennyiségben szállították szerte Ázsiába és nyugatra. A görögök ennek kapcsán nevezték el Kínát a ‘selyem hazájá’-nak. A selyemhernyótenyésztés előbb-utóbb meghonosodott Indiában és Japánban.

A VI. században két perzsa szerzetes bambusz vándorbotjában csempészett néhány selyemhernyót Bizáncba, s ettől kezdve terjedt el Európában is a selyemkészítés.

A selyem állati eredetű anyag, a Bombyx mori nevű selyemlepke hernyói termelik. A selyemhernyó a gubókészítéshez hosszú, folytonos, kettős szálat választ ki, ez a levegőn megszilárdul. A szál egy fibroin nevű fehérjéből áll. Egy másik mirigy olyan anyagot szintetizál, amely összeragasztja a szálakat. Egy gubóból 600-900 méternyi anyag nyerhető.

Ez azonban nagyon vékony, ezért több szálat sodornak össze, hogy megfelelő vastagságú selyemhez jussanak. A nyersselyem még tartalmaz ragasztóanyagot. Ha ezt a szövött anyagból eltávolítják, akkor puha, fényes, sima felületű, fehér selymet nyernek. Tulajdonságai, hogy erős, jó nedvességszívó, kis sűrűségű, hőállóbb, mint a gyapjú, nagyon jól festhető.

Különböző típusai léteznek, a leheletfinom, áttetsző, fátyolszerű anyagtól egészen a nehéz, vastag, súlyos selyembrokátokig. A selyem használata rendkívül sokrétű volt a régi kultúrákban: öltözködés, díszítés, képek, terítők, falvédők, könyvborítók.

A selymet festéssel és hímzéssel is díszítik. Különböző korokban más-más motívumokat használtak. A kínai selyemfestészet leggyakoribb témái a tájképek, madarak, virágok, bambuszok, portrék. A keleti tekercsképfestészet két fő ága a kínai tájképfestészet és a japán képi elbeszélés. A tájképek egyszerűek, nemesek, tiszta szépség árad belőlük, kicsit álom-mesevilágba repítenek bennünket. A képi elbeszélésekben egy történet egymást követő jeleneteit festették meg. A tekercsképek hosszú selyem- vagy papírsávok, formájuk lehet függőkép vagy kézi (horizontális).

A tekercsképek témája gyakran vallásos. A keleti kultúrákban különböző istenségeket és szent ábrákat, mandalákat ábrázolnak. Kínában és Japánban buddhista hatásra elsősorban az istenábrázolások terjedtek el. Tibetben a tekercsképek szakrális tárgyak: a szellemi élet fontos kellékei. A kolostorokban és a házioltárok fölött egyaránt találkozhatunk velük. Fajtái a hímzett, szövött, nyomtatott és rátétekkel varrott. Ábrázolhat istenséget, mestereket, a tanítási láncolatot, egy szent életének epizódjait vagy szimbólumokban dúskáló mandalákat.

A tusfestés a tónusok művészete: fehértől a feketéig jelennek meg a különböző árnyalatok. Egyszerűsített, letisztult ábrázolások, csak a lényeget jelenítik meg. Japánban a zen-buddhizmus megerősödésével terjedt el ez a festési stílus. Témája lehet portré, tárgy, tájkép, virágok, állatok. E képeket gyakran feliratok, pecsétek is díszítik.

Mind Kínában, mind Japánban a fekete tus használata mellett elterjedt a színes képek festése is, a festékanyagokat ásványokból és növényekből nyerték ki. A különböző korszakokban egyre újabb festési és képstílusok jöttek létre. Festettek faliképet, paravánt, térelválasztó falat, legyezőt, ruhákat. Mindegyikre jellemző a harmóniára való törekvés és az, hogy a természet egy darabját, a szépséget akarja megragadni és megőrizni.