A rómaiak korában viasszal, faggyúval átitatott lenfonál, kenderkóc vagy nád volt a gyertya. A keresztény templomokban a gyertyák előállításának kétféle módját ismerték: fonott kócból készült bél köré puhított viaszt csavartak, vagy hasonló béllel ellátott formába öntötték a megolvasztott viaszt. A faggyúgyertya készítéséhez vágóállatok zsiradékát használták, többnyire birka-, szarvas- és marhafaggyút.
 

Sárgaréz  gyertyatartó	Petróleumlámpa

A viasz- és faggyúgyertya vidékünkön a XVII–XVIII. században tűnt fel. Készítésének két különböző módja honosodott meg a Székelyföldön: a mártogatás és a gyertyaöntés. A mártogatás archaikusabb módszer, jellegzetes eszköze a gyertyamártó edény, vagy cserép, amelybe forró vizet tettek, erre öntötték a faggyút vagy viaszt (1/3 rész forró víz és 2/3 rész olvasztott faggyú). A forró víz a faggyút mártás közben alulról melegítette. Egyszerre több rúdra felszerelt gyertyabelet mártottak bele a megolvadt viaszba, addig-addig folytatva a mártást, amíg elég vastaggá nem vált a gyertya. A mártogatási művelet hosszadalmasabb, mint az öntés.

A másik technika a gyertyaöntés, melynek fő eszköze a bádogból, üvegből készült gyertyaöntő forma. Az öntés valószínűleg később honosodott meg, főleg az iparosok foglalkoztak készítésével (pl. a kézdivásárhelyi mézeskalácsosok).

A XVIII. század közepétől a tapolcai Aporok gyertyaöntő műhelyekben készítették a gyertyákat. Az öntéshez használt forma közepébe szöszből csavart vagy kenderkócból készített belet feszítettek ki, majd az olvasztott faggyút vagy viaszt kendőn átszűrve öntötték a formába és fagyni hagyták. Ha keményre fagyott a viasz, illetve a faggyú, az immár kész gyertyát könnyedén kihúzták a formából.

Zárt térben, szobákban a gyertyákat gyertyatartóba állították, és így égették. A gyertyatartókat változatos alapanyagokból készítették. Az 1691-ből származó tusnádi kápolna javairól szóló iratban viaszból font és festékes fa gyertyatartókat említenek, a lázárfalvi kápolnában pedig ugyanezen évben fa gyertyatartókat írtak össze.

Népi használatban Háromszéken 1687-ben bukkanunk először gyertyatartóra, egy futásfalvi gyalogkatona javai közt. A XIX. század elejétől kezdve csaknem minden lány hozományában feltűntek a gyertyatartók. Ekkor már főleg réz gyertyatartókat használtak. Nem is csoda, hiszen ebben a korban tűnnek fel Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen a rézműves iparosok, akik a kanóc rövidítésére használt koppantókkal együtt árusítják a réz gyertyatartókat.

Ezzel egy időben jelennek meg a falusi kovácsműhelyekben készített kovácsoltvas gyertyatartók is. Ezeknek két jellegzetes típusa terjedt el, a csavart vashuzalokon csúsztatható hüvelyű, valamint a rugószerűen formált huzalon csavarható, állítható hüvelyű gyertyatartó. Léteztek olyan vas gyertyatartók, amelyeknek állványára már tükröt is rögzítettek.

A gyertyatartóknak száz meg száz változata maradt ránk. Készítették fából, csontból, vasból, rézből, cinkből, ezüstből, sőt aranyból is. Az egyszerű gyertyatartóktól a harminc-negyven ágú, rendkívül díszes kandeláberekig a legváltozatosabb alakokkal és mintákkal találkozunk. Amíg a hűbérurak és főpapok ilyen tömör, súlyos és méregdrága műremekeket használtak, addig a közhasználatban az egyszerű, fából, vasból, rézből készült egykarú, talpas gyertyatartók terjedtek el. Igaz, ezekből is csak a városi polgár, legfeljebb egyik-másik „jobb módú” jobbágy tudott csak vásárolni egyet-egyet.

A nyomorúságos viskóban általában a tűzhely padkájára állították az égő faggyúgyertyát, amelyről a lecsepegő faggyút gondosan összekaparták és újraöntötték, hogy szűkösebb napokra is jusson. A szegény sorsú diákok évszázadokon át úgy tanultak, hogy a kezükben tartották a gyertyák, vagy a körmükre ragasztott gyertyacsonk fénye szolgáltatta a világosságot. Ebből a korból ered az a ma is ismeretes kifejezés, hogy „körmére égett a gyertya”.
 
 

Kalapos gyertyatartó	Böndőlámpás

A viaszgyertya fényűzésszámba ment, de az egyszerű faggyúgyertya sem volt nagyon olcsó, emellett nagyon füstölt, ezért állandóan őrizni, a kanócot pedig mindegyre vágni kellett. Az égő gyertyáról ugyanis a faggyú leolvadt, s a le nem égett kanócnak mind hosszabb darabja meredt ki csupaszon, amely azután erősen füstölt. A túlságosan magas lángtól a kelleténél több faggyú olvadt meg és csurgott le a gyertya mentén. Ezért kellett a kanócot külön e célra készült koppantóval időnként levágni.

Egy régi krónika szerint a színházakban faggyúgyertyák bádogokban égtek. Azokon az estéken azonban, amikor a fejedelem is jelent volt, viaszgyertyákat égettek, „nehogy bekormozódjék Ő Nagysága orrcimpája”.

Külön ezeken a napokon két legény gyertyakoppantóval a kezében ide-oda sétálván levágta az elégett gyertyavégeket.

A koppantó megjelenésével módosult a gyertyatartó alakja, mert akasztóval látták el, erre került a koppantó. Koppantó csak a tehetősebb házaknál volt. A szegény ember azonban egyszerűen megnyálazott ujjhegyével csípte le az üszkös füstölgő gyertyabelet.

A mai sztearingyertyák kanóca tökéletesen elég. A gyertya lángjának legforróbb része nem a közepe, ahova nem jut el a levegő, hanem a széle, amely a több levegőt kapja.

A faggyúgyertya sodrott kanóca mindig a láng közepén maradt, elüszkösödik, a sztearingyertyáé nem, mert az fonott, a vége lekunkorodik a láng külső, legforróbb rétegébe, ahol apránként teljesen elég. A láng nagyságának az állítására kalapszerű szerkezetet is készítettek, mely állítható volt és mint egy kémény biztosította a levegő függőleges irányú áramlását. Ez a szerkezet a lámpaüveg ősének tekinthető.