|
A hímzés
Platthy György - Dr. Róna Béla 2005.03.08. 00:45
 (részletek Platthy György - Dr. Róna Béla: Népművészet c. tankönyvéből,
Tankönyvkiadó, Budapest, 1989, pp. 1 6 -78)
Feltételezik, hogy a hímzés a ruha részeinek díszesebb összeerősítésére vezethető vissza. A ruhát a varrások mentén; a kötések, gombolások helyén; a nyak- és mellrészen díszítették, hímezték. A hímzés részben valóban az összevarrás, a varrat technikájából keletkezhetett. Ez a varráshím. De van egy másik fajta hímzés is, amelyet már nem származtathatunk, az összevarrásból. A szálszámolásos, keresztszemes vagy laposöltéses technikák inkább a szövéshez állnak közel.
A szedettes szőttestechnikáról szólva már említettük, hogy a díszítmény „felszedésére” több helyen arasznyi hosszú vastűt használtak, és a díszítményt már nem is annyira szőtték, mint inkább belehímezték a szőttesbe.
A hímzés alapjában véve abban különbözik a szövéstől, hogy határozottan elkülönül egymástól az alapanyag és a díszítés, amelyet utólag dolgoznak rá a már kész alapra.
Tekintsük át először a főbb hímzéstípusokat, amelyeket a különféle osztályozási szempontok alapján sorolhatunk fel.
1. Az alapanyag szerint, amelyet hímzéssel díszítenek, van
a) egyrészt vászon-, illetve gyolcshímzés. Az alapanyag növényi eredetű, rendszerint fehér színű, szövéssel előállított könnyebb kelme. Erre általában házilag hímeznek, mégpedig többnyire nők. Ezért női hímzésnek is nevezik.
b) másrészt bőr vagy posztó. Ez állati eredetű alapanyag, amelyre általában mesteremberek hímeznek. Férfihimzésnek is nevezik.
2. A díszítmény minősége szerint megkülönböztetjük
a) a szorosabb értelemben vett hímzést,.amely nem egyéb, mint fonalfal varrt dísz, illetve
b) a rátétet. Ennek az a lényege, hogy előre elkészített elemeket varrnak fel; textil- vagy bőrlapoakákat, vagdalékokat vagy zsinórt. Ez utóbbi a zsinórozás vagy paszománt.
3. A díszítmény színe alapján van
a) teljesen fehér („fehér hímzés") és
b) színes (egy vagy több színnel).
4. A díszítmények elosztása történhet
a) sávokban, csíkokban vagy foltokban, tömbökben tömörítve
b) elszórtan az egész felületen.
A hímzésen előforduló főbb motívumfajták a következők:
A) Geometrlkus. A magyarban is elég gyakori, de inkább a régiesebb hímzéseken fordul elő, főként keleti szomszédainknál találkozunk vele.
B) Virág. Ez a legjellemzőbb a magyarra. C) Állat. Leggyakoribb a madár.
D) Ember. Szomszédainkhoz viszonyítva ritka. Az osztrákoknál például sokkal gyakoribb. Nem jellemző a magyar hímzésre.
A szorosabb értelemben vett hímzések az alapanyag szálaihoz való viszony szerint:
a) szálszámolásosak,
b) szabad vonalúak,
A főbb technikai megoldások, vagyis az öltésfajták:
a) laposöltések,
b) keresztöltések,
c) hurok- és láncöltések,
d) átcsavarások és szálvonások.
A vászonhímzések táji típusok szerint is részletezhetők. Nem törekedhetünk teljességre, hiszen gyakran falvanként más-más hímzőstílust alakítottak ki az asszonyok.
A magyar tájakat nyugatról keletre haladva vesszük sorra.
A Dunántúlon a következő típusok érdemelnek említést:
A rábaközi hímzést a tarka gyapjúfonál használata, a piros keresztszemes öltéstechnika, illetve a fehér rátét jellemzi.
Martoson piros, kék, fekete vagy fehér rátét alkalmazásával hímeznek.
A dunántúli hímzéstípusok között tartjuk számon a buzsákit. Buzsák, Varjaskér és Tótszentpál (ma Somogyszentpál) lakói tudvalevően délszláv telepesek, akik csak nemrég magyarosodtak el. Sajátos, erre a tájra nagyon jellemző himzőstílust alakítottak ki. Tömött mintájú díszítményeiket női ingujjakra, vánkoshéjakra és halotti lepedőkre varrták. Az ingvállakon felülről lefelé vagy pedig körben haladtak a minták. Aránylag kevés motívummal dolgoztak. Kompozíció tekintetében a zegzugos főmotívum, a vízfolyás között helyezkednek el a napraforgóhoz hasonló kerek rózsák, a majorannák és a csigás díszítmények. A kompozíció merevségét négyzetrácsos, sakktáblaszerű töltésselés tüskés csigákkal oldják fel. Az eleinte fehér hímzés fokozatosan színessé vált. Öltéstechnikája igen gazdag.
A laposhímzésen kívül a láncöltés egyszerű formáját és két szép változatát: a duplasoros láncöltést és a zsinóröltést alkalmazza. Ezekkel másutt nem találkozunk. A fércelő-, a tűző-, a bimbó-, a keresztszemes-, a lépcső- és a résöltést egyaránt ismeri, sőt érdekesen cserélgeti, váltogatja őket.
A sióagárdi himzés a múlt század közepén alakult ki. Kezdetben zsinórszerű láncöltéssel hímeztek, később megjelentek a laposöltéses kerek virágformák és a szőlőlevél díszítmények. Az áttört himzésekhez járultak a subrikák vagy mesterkék. Így egy átmeneti hímzésfajta alakult ki, amely átmenet a hímzés és a varrott csipke között. A vászon szálait egy irányban, a minta szélességének megfelelően kihúzták, és az anyag széleit fonállal áttekerték: Ez voltaképpen szálszámolásos technika, amelyet az egész országban ismertek, és a gömöri meg a szepességi oltárterítőkön a vert csipkével együtt alkalmaztak. Megállapítható továbbá a matyó hímzés közvetlen hatása a sióagárdira.
A századfordulón Mester Örzse íróasszony új mintákra tanította az agárdiakat. Egyik tanítványa, Molnárné Varga Ilona a fehérhímzés virágkorát teremtette meg Sióagárdon. Újabban színessé vált a hímzés. A piros, bordó, középkék, sötétkék, narancssárga, lila, zöld, rózsaszín egy kicsit soknak tűnik ugyan, de elosztásuk olyan szerencsés, hogy mégsem rikítóan tarka. Kompozícióik jól tagoltak. Középen a nagyobb, a szélek felé egyre kisebb motívumok átmenetet képeznek a sima, díszítetlen felületek felé.
Sárköz nemcsak szőtteseivel, hanem hímzőművészetével is felhívja magára a figyelmet. Nagyon értékesek a halottaspárnák mintái, amelyeket fekete gyapjúfonallal varrtak. Ezek állnak legközelebb a . XVI-XVII. század magyar hímzéseihez. Sárközi hímzésen voltaképpen a főkötő díszítését értjük; amelyet a sárközi asszonyok mindig fekete alapra fehér fonallal készítettek. A minták virágbokrok és virágfüzérek levelekkel, csigákkal tarkítva. Van egy jellegzetes állatformájú mintájuk is, a kiskutyás, amely halból, madárból és kutyából tevődik össze. A kezdetben laza kompozíciók rendkívül tömörré váltak. A pontocskák, karikák, bimbócskák a legkisebb zugot is betöltötték. A sárközi hímzések főként lánc- és laposöltéssel készültek, de mellettük más öltésfajtákkal is találkozunk. A sárközi főkötők között a fekete alapon fehér fonalas hímzésűek mellett színes díszítésűek is akadnak. Motívumaik ugyanazok, színük leginkább piros, zöld és kék.
A menyecskék a főkötő fölé fátyolszerű keskeny kendőt tekertek. Ez a bíbor. Ennek a végét ugyancsak hímzéssel díszítették, fémsujtással cifrázták. A közeli horvátok hasonló munkáival lehet rokonságban. Ornamentikája teljesen elvont növényi motívumokból áll, és széles foltokká tevődik össze. A stilizálás egyik legszebb példája.
A baranyai délszlávok főkötői (poculicái) is megérdemlik figyelmet. Kéregszerű (karton) alapra erősített fekete, piros posztóra vagy bársonyra hímezik kis virágbokraikat, amelyek szögletesen tagolt kompozícióba foglaltak. Csillogó, színekben gazdag kis díszítmények ezek. Hímzéstechnikájuk is igen változatos. Az alsó szegély keresztszemes, fent a láncöltésnek egy zegzugos változata, a bimbóöltés és a pólyált öltés. Az utóbbival készülnek azok a kis piros rózsák, amelyek sohasem édeskések, naiv szépségükkel meggyőző, maradandó esztétikai hatásúak.
Az alföldi hímzések közül a kalocsai, a kunsági és a hódmezővásárhelyi emelkedik ki.
Az alföldi hímzésekből nem sok tárgyi emlék maradt. A legrégibbek a párnavégeket díszítő ún. „kunhímzések", más nevükön „szőrös" párnák. Szőrösnek azért nevezik, mert a hosszú szőre magyar juh gyapjából készült fonállal varrták őket. A fonalat növényi festékkel színezték. Aszerint, hogy hosszabb vagy rövidebb ideig áztatták a növényi eredetű festékben, a fonalak különféle színárnyalatot kaptak.
A kunsági párnavéghímzéseknek nemcsak a színezése jellegzetes, hanem szerkezete is. A központi mezőben rendszerint három nagy tulipán vagy rozetta helyezkedik el. Ezeket egy-egy merev inda köti össze.
A makói hímzésen még inkább megfigyelhető az egyszerűsítésre való törekvés. A kompozíciót a felnagyított virágmotívumok alkotják, amelyek szorosan egymás mellett helyezkednek el. A nagy formák vaskosságát a színárnyalatokban való gazdagság ellensúlyozza.
A tömör kompozíció feloldására is találunk példát. A központi mező díszítménye a előbbivel ellentétben apró elemekből tevődik össze, amelyek nincsenek a megszokott szoros rendbe fűzve. Ezt a lazaságot a színárnyalatok még tovább fokozzák.
Orosháza és környéke hímzései ugyannak szőrfonállal készültek. A laposöltés mellett azonban a keresztöltést is alkalmazták. E hímzések legtöbbje erőteljesebb, néha vaskosabb is, mint a másik két alföldi hímzéstípus. Motívumkincse talán a leggazdagabb az országban.
Felső-Magyarországon a palóc hímzés legszebb mintái a szakácskán (fehér vászonkötényeken) találhatók. Piros-kék keresztöltéses stilizált virágbokrok, bennük kismadarak. A díszítmény alapja mértani jellegű szalagminta. Még érdekesebbek a fekete vagy sötétkék kötények, a gangák szabad vonalú hímzései. A búzakalász, vadrózsa, margitvirág, nefelejcs és az akáclevél naiv, kedves díszítményei hurok- és laposöltéssel készülnek. Színei ragyognak.
Mezőkövesd, Tard és Szentistván a hires matyó hímzés hazája. Ezen a hímzésen a magyar nép alkotó képzeletének mesevilága elevenedik meg. Régen a szálszámolásos hímzések madár-, kutya-, szarvas-, embermotívumokat is tartalmaztak, nyilván szimbolikus jelentéssel. Ebben az időben kevés színnel dolgoztak. Leginkább a pirosat vagy a piros-kék színt használták.
Az újabb keletű, matyó hímzés szabad vonalú.
A székely szálánvarrott hímzéseket sokszor alig lehet megkülönböztetni a szőttesektől. A székelyek különösen a párnahuzatot, lepedőt, ágyterítőt hímezték ezzel a szálszámolásos technikával, amely abban különbözik az egyszerű keresztszemtől, hogy két négyzet helye nem négy, hanem három öltéssel van varrva. Mindig két négyzet helyét veszik egyszerre munkába. Az átvezetés a következő négyszögbe átnyúló hosszú rézsútos öltéssel történik. Így érik el a keresztsor összeolvadását. Ez a technika nemcsak a románok, ukránok, bolgárok és déli szlávok hímzésein található meg, hanem távoli világrészek népeién is.
Az eddig tárgyalt hímzéstípusokat összefoglalóan női hímzéseknek nevezzük.
Ettől többé-kevésbé külön fejlődött a posztó- és bőrhímzés, amelyet férfihímzés néven is emlegetnek. Nem azért, mert a férfinép készítette, hanem mert a posztó- és bőrhímzés főként férfiruhákon jelent meg, amelyeket a parasztembereknek dolgozó kismesterek (szűcsök, szűrszabók) készítettek. Ez az osztályozás, csoportosítás csak azokra a vidékekre nem érvényes, ahol a női és a férfiruházatot azonos hímzések díszítették, mint például Mezőkövesden. Itt egyrészt a szűcshímzések hatása; másrészt a női kéz munkája érvényesült.
A szűcshímzés a legteljesebben a subán bontakozott ki. A díszítés helyét, formáját, arányait elsősorban a suba szabása határozta meg. A subatányért vagy válltányért, a szabásminta körcikkeit, a redők mentét és az alsó szegélyt díszítették. Általában egy-egy virágdísszel hangsúlyozták a suba szerkezetét, kiemelve a redőzés palástszerű szépségét. A hímzés anyaga és színezése a szűrdíszítményhez hasonlított.
A szűrhímzés - kezdetben - csak a szűr vállára, az aszajra (hónaljra), valamint hátul a felhasítás fölé került. A képen egy debreceni aszajdísz részlete látható. Hímzésre harasztpamutot (berlinert) használtak. Általában laposöltéssel hímeztek, de használták a szár-, lánc-, férc- és csillagöltéseket is. Debrecenben a nyolcasöltés is elterjedt. A cifraszűr mint a legszebb férfi parasztviselet az egész országban elterjedt.
A szűcs- és szűrhímzésnek egyaránt a virág volt a fő eleme. A csillagrózsa, szívrózsa, tojásrózsa, szömösrózsa, tüskösrózsa, tizenkétlevelű rózsa, kenyérbélrózsa, nemzetiszínű rózsa, csipkés tojásrózsa stb. a rózsának ismertebb változatai. Ezek fő ként a szűcshímzés motívumai voltak. Mellettük a rozmaringok és a levélformák egy-két változatával is találkozunk. De a régi rátétminták se tűntek el. Az idők során a varráshím a rátétre került. A bőrrátét szívóssága régiségét bizonyítja.
Erdélyből főként Kalotaszeg, Torockó és Székelyföld népi hímzéseit tartjuk számon.
Közülük eredetiségével különösen a kalotaszegi hímzés emelkedik ki: Kétféle sajátos hímöltéssel készül. A kalotaszegi kisírásos hímzés az egyszerű láncöltésnek rokona, de annál szélesebb. Készítésekor nem a kiindulási helyére öltenek, hanem ettől kissé jobbra. Felülről lefelé apró öltésekkel haladnak, így sűrű láncsor alakul ki.
A nagyírásos öltés meglehetősen eltér a kisírásostól. Zsinórszerű, széles öltés. Iránya is más, mert balról jobbra kell haladni. A fonallal kibújva leszorítják a hurkot, és felette mintegy 3 mm-re öltenek a vászonba, s hurkot készítve, meghúzzák a szálat, miután közvetlen az alsó kiinduláspont mellett kiöltöttek. Ismét lefogják a hurkot, s a felső beöltés helye mellett közvetlen öltenek be a vászonba - alul - a hurok közepén, a kiindulás mellett. Tűvel jól összeszorítják az öltéseket, hogy azok egymás mellett fedjék az alapot, s hogy párhuzamos, fél centiméternél szélesebb zsinórt alkossanak. Az alapanyag szálaihoz való viszony szerint a kalotaszegi szabad vonalú hímzés.
Igen szépek a kalotaszegi vagdalásos hímzések is. Teritőkön, kendőkön és ingeken találkozhatunk velük. Az anyagból mindkét irányban szálcsomókat vágtak ki, és a négyzetes lyukak szélét hímzéssel erősítették meg. A díszítmény leggyakoribb és legismertebb mintái a kockás, külIős, törökös, bokrétás, mákfejes, csillagos.
A torockói hímzés motívumai talán nem olyan sokfélék, mint a kalotaszegié, szépség dolgában mégsem marad el tőle. Kompozíciói tömörek, erőteljesek. A torockóiak a szálánvarrott és a szabadvonalú hímzést kedvelik. A szabad vonalú hímzés írás után készül, de nem a kalotaszegi írással, hanem laposhímzéssel töltik ki a mintát. A rácsöltést is alkalmazzák. A laposhímzést variálják vele. Színei: piros vagy kék.
A mai magyar szűcshímzés múltja legfeljebb a XVIII. század végéig nyomozható, a szűrhímzésé még addig sem. Alapos okunk van feltételezni, hogy a rátétes technika ősi, keleti örökségünk, mivel közelebbi és távolabbi rokonainknál is általános, sőt a díszítmények egy része is ezt a kapcsolatot igazolja. A mai szűcs-, illetve szűrhímzés ősiségében kételkedhetünk, de a felfogás, a fogalmazás, az előadás módja ősi magyar örökség.
Szakemberek szerint a szűcshímzés régibb, mint a szűrhímzés. Az előbbinek az ornamentikája a naturális virágábrázolásból keletkezett, de a motívumok gyakori utánzása következtében a formák megváltoztak, leegyszerűsödtek. A virágminták alakulását, változását az applikációk (rátétek) is befolyásolhatták. Ilyen jellegű hatása lehetett továbbá a szűcsök régi technikájának, a szironyozásnak.
Forrás: http://nepmuveszet.freeweb.hu
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
