A reprezentációs tárgyaknak, a stafírungnak, a tisztaszobában felállított vetett ágynak nagy jelentősége volt. Ezek a tárgyak díszessé, az asszonyok címerévé váltak. Megmutatták, milyen anyagi helyzetben van a család, milyen ügyes az asszony.

Az eladólány és az anyja már jó előre elkészítették a hozományt –stafírungot-, és a vőfélyek, násznagyok, násznép megajándékozására szolgáló kendőket.

A stafírung összetétele, díszítettsége függött a család anyagi helyzetétől, és természetesen tájanként változott.

Nézzünk két példát:

Bodrog-közi középparaszti családból származó menyasszony hozománya:

12 db vászonabrosz, amelyből 6db dúsabban díszített ünnepi abrosz, 12 db törülköző, 6 db gyúrókötény, 2 db komakendő, 6-6 db vékony és vastag lepedő, 12 db törlő, 4 db vastag kötény, 6 db kenyeres kendő, 50 db vőfélykendő, 8 db hosszú ing, 6 db csura, 12 db ingváll, 2 rend ágynemű, 2 db szalmazsákra való vászon, 10 db vastagvászon zsák, 6 db vékonyvászon zsák, 2 db koloncos ponyva, 24 m rongypokróc szétvágatlanul.  (Forrás: Fügedi Márta: Borsod – Abaúj – Zemplén megye népművészete)

Matyó summáslány hozománya:

1 db esőruha, 1 db sütőruha, 6 db szakajtókendő, 5-6 db törülköző, 2 db batulóruha, 7 db vászonlepedő, 6 db fejeltakaró, 2 db dunna, 2 db párna, 6-7 db szűkujjú ruha, ugyanennyi pendel, 1 db damasztabrosz, 5-6 db tarisznya (sok kellett a summásságra), 1 db háziszőttes terítő, 3 db zsák. Surcból sok kellett: 3-4 db a summásságra, kellett még ünnepi, templombajáró. (Forrás: Fügedi Márta:  Borsod – Abaúj – Zemplén megye népművészete)

A paraszti kultúrában az élet minden területére, az emberélet fordulóira és a hétköznapokra is készült szőttes.

Az ágyiruhák díszítése a vászonnemű mennyiségének növekedésével függött össze.

A tisztaszobában a vetett ágyon lévő textíliákat díszítették leginkább. Ezeket a díszlepedőket, párnákat szinte egyáltalán nem használták.

Az abroszoknak többféle változata volt használatban. A leggazdagabban díszítettek családi és egyházi ünnepeken kerültek az asztalra: lakodalomkor, halotti toron, búcsúkor, karácsonykor, húsvétkor.

Abrosznak hívták a szállító abroszokat is. Ezek egyszerűbb díszítésűek voltak. Ilyen szállító abroszba kötve vitték, pl. lakodalomba a süteményt.

Nagyon sokféle kendőt használtak.

A hétköznapokon a konyhában használt konyharuhákon kevés díszítés volt.

A lakodalomban osztogatott kendő díszes, elnevezése vidékenként változott: osztogatókendő, elosztókendő, nyoszolyókendő, vőfélykendő, lakodalmi kendő.

Komakendő volt a neve annak a kendőnek, amiben a gyermekágyas asszonynak az ételt vitték. A vőfélykendőhöz hasonlóan ezt is díszítették.

Görög katolikus vidékeken húsvéti szentelésre szentelő kendőt, húsvéti ruhát, készítettek. Ott ezeket díszítették a leginkább.

A köténynek, surcnak is többféle változata volt. A hétköznapokon kevéssé díszített, vagy díszítetlen surcot használtak. Lakodalmi előkészületek során díszes csigacsinálót kötöttek maguk elé. Volt olyan vidék, ahol a lakodalmi előkészületekben részt vevő szakácsnők, másutt a lakodalomban részt vevő asszonyok kaptak díszes surcot.

A halott felravatalozásához és temetéséhez is kötődnek díszes, „halálra való” ruhák. Ezek össze voltak készítve ládában, komódban, szekrényben. A ravatalozásra való ruhán kívül számos szőttest használtak még.

A halottas lepedővel takarták le az asztalt, amire a koporsót helyezték. A ravatalozó kendővel vagy terítővel borították azt az asztalt, amiről a pap a temetési szertartást végezte. Díszes törülközőt terítettek a szobában lévő tükörre, amíg a halott a lakásban volt felravatalozva.

Leánygyermek halálakor egy stafírungra való kendőt elosztogattak. Díszes kendőt kapott a temetést végző pap, a kántor, díszes lepedőt lógattak ki a templom tornyából. Volt olyan vidék, ahol a temetésen részt vevő férfiak gyászkendőt kaptak.

Megyénkben a díszes vászon szőtteseknek két vidéken alakult ki jellegzetes stílusa: a Bodrogközben és Bükkalján.

A mintaszövésnek két fajtáját alkalmazták:

A szedettcsík lényege, hogy a mintának megfelelően felszedték a „feljáró” fonalat, és deszkákkal addig feszítették, amíg a színes „bélfonalat” behúzták, és pálcákkal rögzítették.

A rakottcsík átmenet a szövés és a hímzés között. A „feljáró” fonalba tű segítségével húzták be a mintának megfelelő színes „bélfonalat”.

 A díszes szőttesek neve régebben ezeken a vidékeken rózsás kendő, rózsás abrosz volt.

A Bodrogközben a legrégebbi szőtteseket geometrikus minták, csillagok, madarak díszítették. Az újabbakon a növényi motívumok elnagyoltabbak, lazább elrendezésűek.

Kerítőnek nevezték a szélesebb mintasorokat lezáró vagy elválasztó keskeny mintákat.

A szőttesek szélét rojtozással díszítették. A Bodrogközben ezt görcskötésnek hívták és számtalan változatát ismerték és alkalmazták.

A Bükkalján lévő falvakban – Bogácson, Tardon, Cserépfalun – gazdagon, széles szőttes sávokkal díszített vásznakat használtak ünnepi alkalmakkor. Ezeken a piros szín dominált, az elválasztó csíkok készítéséhez használtak kevés kéket.

A széles – 20-30 cm-es – díszített felületek mintasávokra tagolódtak. Ezek szimmetriája, az egyes mintasorok szép aránya mind hozzájárult a rendkívül mutatós összhatáshoz. Motívumaikra a madaras minták voltak jellemzőek. Kedvelték a repülő madaras, szíves madaras mintákat.

Borsod – Abaúj – Zemplén megyében ezen a két vidéken alkottak igen díszes szőtteseket. Egyszerűbb, kevésbé díszes szőtteseket azonban a megye minden területén készítettek.

Gondos családokban ma is találhatunk kincsként őrzött házi szőttest.

Mindig érdekeltek a kézműves mesterségek, de a fonás és a szövés közelebb állt hozzám, mint a többi kismesterség.

Valamikor régen az idősebbek megtanították a fiatalokat mindarra, amit tudtak, átadták ismereteiket, a motívumkincset.

A kislányok a guzsaly, a szövőszék mellett állva, szinte észrevétlenül tanulták meg mindazt, amit édesanyjuk, nagyanyjuk tudott. A fonás és a szövés módja, a díszítés, a szőttes felhasználása komoly jelentéstartalommal bírt, része volt az örökölt tudásnak, amihez minden nemzedék hozzátette a saját tapasztalatait, újításait, felfedezéseit.

Az idők során azonban ez a folyamat sajnos megszakadt.

Az eszközök hatalmas fejlődésen mentek keresztül, felgyorsult életünkben a „minél többet, minél rövidebb idő alatt” vált általánossá.  Közben pedig elveszett az a meghitt kapcsolat mű és alkotója között, ami a régi szőtteseket széppé, élővé tette.

Talán ezért van sokunkban igény arra, hogy ennek a tudásnak – ha csak egy kicsit is – részesei legyünk. Ennek birtokában készíthetünk otthonunkba apró tárgyakat és személyre szóló ajándékot, amivel szeretetünket,

megbecsülésünket fejezzük ki.  Ha nem sajnáljuk az energiát, egy kicsit hasonlóbbá válhatunk őseinkhez, akik soha nem azt nézték, mennyi ideig tart ideig tart a „mű” elkészítése, csak azzal foglalkoztak, mi lesz belőle, milyen értéket képvisel.

Mindezeknél azonban sokkal fontosabb az, hogy tudásunkat átadhatjuk tanítványainknak.